A Nagy Sqót Krónika (töredék)

...Miután a koronázás néhány orgyilkosságtól, kábítószertúladagolástól és egy apróbb tömegverekedéstől eltekintve gond nélkül lezajlott, a főurak szokás szerint Turániummal dúsított sörrel koccintottak Sqócia új uralkodójának egészségére, majd foszforeszkáló buborékokat böfögtek a ködben úszó nap felé.

Az ethelközi őrgóf levelei alapján valószínűleg ekkor emelkedett szólásra Aranyszemöldökű Genti Tamás püspök. Lecsendesítette a népet, amely őrjöngve csodálta a friss király pompás ruházatát, szelíd, ám okos tekintetét és a legfestőibb szépségű sqót hegyeket idéző ívben domborodó vádliját.

Így szólott tehát a püspök a tömeghez:

"Örvendjünk, gyermekeim! Örvendjünk most, amíg tehetjük! Örvendjünk elsősorban a királynak, és természetesen: örvendjünk magunknak! Ám minden ünnep hagyományosan a híres sqót önvizsgálat ideje is. Tegyük fel hát a kérdést: mit tudunk valójában magunkról? Kik vagyunk tulajdonképpen? Mi a sqót ma? Mit teszünk nap mint nap egymással és önmagunkkal? És nem utolsósorban: mit teszünk nap mint nap ősi földünk legszebb vidékeivel?

A válasz ezúttal nem lesz émelyítően mézesmázos. Tudjuk jól: mindannyian kapzsik vagyunk, gyanakvóak, dölyfösek és kegyetlenek, elviselhetetlenül boldogok, zsarnokian fegyelmezettek és gyönyörűségesen torzak. Lassan, de biztosan elhatalmasodik rajtunk a visszafordíthatatlan őrület. Szoknyás bolondokká lettünk, akik államformává emelték a képmutatást és a korrupciót, miközben kincsek után kutatva tátongó lyukakkal borítjuk tájainkat Brexitföldtől Norwégiáig. Nyomunkban a folyók fortyogni kezdenek.

Zsarolunk és megzsaroltatunk, gyilkolunk és meggyilkoltatunk, lefizetünk és lefizettetünk. Esküszünk és összeesküszünk. Titkoljuk az összeesküvést, de imádunk minden nyilvános esküvőt. A nyilvános esküvőknél csak a nyilvános kivégzéseket és a temetéseket imádjuk jobban.

Visszataszító mutánsok vagyunk, és lelkünk mélyén véglényként remegő Turánium-függők. Mi magunk vagyunk a halált sugárzó pikkely az elváltozott bőrön. Mi vagyunk a téboly és az agyérgörcs, amelyet a törvényeink szerint tiltottan porrá őrölt Turánium okoz, ha orron át felszippantjuk. Mi vagyunk a pénzzel, bankszámlákkal és részvénycsomagokkal takargatott szellemi, lelki és testi nyomor.

És mi magunk vagyunk az épülő Turánium-erőmű is, igen, mi éktelenkedünk majd fertőző fekete foltként saját országunk középpontjában.

Ám ez az egész illúzió csupán. Bizony mondom néktek, hogy ma még mindenről mindent rosszul tudunk. Leginkább magunkról. Sejtésünk sincs semmiről, mert érzékszerveink régen felmondták már a szolgálatot. Megmérgezett minket kedvenc energiaforrásunk, az állítólagos csodatévő anyag.

Most Turánium által homályosan látunk, de eljő a nap, amikor végleg lehull a sugárfertőzött lepel. Talán pusztító vihar, mennydörgő katasztrófa szükségeltetik ehhez, és káosz, így most, mint mondtam, örvendjünk csak, ünnepeljünk, amíg tehetjük. Ám ne feledjétek: eljő az ítélet napja, amikor örökre kijózanodunk a Turánium átkozott, kénköves mámorából.  Azon a napon majd ismét színről színre látunk. Akkor végre tényleg megtudjuk: kik is vagyunk mi valójában."

Aranyszemöldökű Genti Tamás meghajolt, majd néma csendben levonult az emelvényről. Az ifjú Real király nyílt, kedves és átszellemült arccal ült a trónszéken. Szelíd, ám okos tekintetében halvány szikra villant, s e szikra láttán a főurak azonnal útját állták a pártütő püspöknek.

Ethelköz őrgrófja mosolyogva ragadta meg a pap grabancát, másik kezében pedig vészjóslón berregett fel egy Turánium-meghajtású, krómozott acélfejű ütvefúrógép...

Lejegyezte: Harapófogú Derrik Tonald

 

TURÁNIUM-AKTÁK 1: NULLADIK ALANY

(A Brexit Titkosszolgálat jelentése Sqócia állapotairól. Szigorúan bizalmas.)

A kezdeti kísérletek információink szerint rendkívül veszélyesek voltak, az első száz tesztalany szörnyűséges kínok között szenvedett ki percek leforgása alatt. A sqótok persze legősibb hagyományaiknak megfelelően önként jelentkeztek a kísérletre, hogy minden eszközzel szolgálják szeretett hazájukat. Az első év végére megritkultak az önkéntesek, és pletykák is terjengeni kezdtek. Ezeket az uralkodó tűzzel-vassal irtotta, de mégis megmaradtak a köztudatban. Ekkortájt csak a katonák jelentkeztek a kísérletre, számukra a hazafiság végső fokának számított ez. Majd jött az áttörés. A sorozatos kivégzésektől halálra rémült tudósok többé aludni sem mertek, a lehető legvadabb ötleteiket is sorra megvalósították, nem számított mennyi szenvedés és áldozat árán. Végül az ezredik jelentkező túlélte a beavatkozásokat: egy furcsán pulzáló protoplazma maradt belőle a kísérleti cella padlóján. A sejtek soha nem látott mértékű mutáción mentek keresztül a Turánium hatására. Az ősz akadémikusok elképedve nézték végig, ahogy hosszú hónapok alatt újjáépül a test. A legjobban akkor lepődtek meg, amikor újra felöltötte régi formáját, és egyik pillanatról a másikra visszatért az életbe, függetlenül minden külső hatástól. Sajnos a kiváló tudósoknak megpecsételte sorsát a csodálatos felfedezés, az uralkodó eltüntette őket és minden egyéb bizonyítékot, amely csak fellelhető volt a kísérlettel kapcsolatban.

A nulladik alany új nevet és személyazonosságot kapott a hadseregnél. A különleges egység legfiatalabb tagjaként a legveszélyesebb bevetésekre küldték. Az első sorban harcolt mindig, akár külső, akár belső ellenség támadott, és sorra elhullott mellőle minden bajtársa. Közvetlen rakétatalálat érte az arcát, lábait lerobbantották kézigránáttal, összeégették lángszóróval, szétlőtték gépfegyverrel, hetvenhét légkalapáccsal zúzták szilánkosra a koponyáját, és számtalan módon törtek a vesztére, de mindig visszatért a csatatérről. A katonák körében félelemmel vegyes tisztelet övezte, majd ahogy hadisikereinek hála emelkedni kezdett a ranglétrán, élő legendává magasztosult emberei szemében, akik fanatikus elszántsággal meneteltek akár a halál torkába is, ha azt parancsolta nekik. Kegyetlen mészárlásaik híre gyorsan elterjedt, a sqót nép elragadtatott borzadállyal szemlélte tisztogatásaikat.

A háborúk tovább dúltak és az erőszak soha nem látott hulláma söpört végig a kontinensen, menekülésre késztetve több millió norwégot, akik elveszítették otthonukat és munkájukat, ezért a határ mellett gyülekeztek, hogy elvegyék a fentieket a sqótoktól. A lázadók csak erre vártak, egyesítették erőiket a jövevényekkel, így törve tulajdon honfitársaik vesztére. Az árulók és a norwég migránsok hordája szövetségre lépve készült végromlásba taszítani az országot. A Kerítést mindössze 300 sqót tartotta a támadókkal szemben, a küzdelem egy teljes héten át zajlott. A végső ütközetben csupán egyetlen katona hősiessége változtatta elsöprő győzelemmé a teljes vereséget, aki vérben és belsőségben gázolva hatolt az ellenség szívéig, és roppantotta össze azt. Embereinek szinte természetfeletti erőt kölcsönzött jelenléte, az ellenséges vezér halála után az írmagját is kiirtották a fejvesztve menekülő hódítóknak.

Visszatérte után övé lett a legmagasabb katonai rang, a lordgenerális. Eredeti neve hívei számára a legnagyobb áldás, rosszakaróinak a legrettentőbb átok, de nem mondja ki senki, akinek még maradt egy csepp esze. Amikor a sqótok beszélnek róla, csak úgy hivatkoznak rá: Tudjukki.

Feljegyezte: Anthony of Susnya operatív tiszt

 

A krumplimágnás kétharmada

(Naplórészlet)

Épp a sqót termőföldek kétharmadának megszerzése felett örömködtünk szűk körű bulikámban, szóval szokás szerint engem ünnepeltünk. A vazallusaim ismét rólam áradoztak: “Senki sem tud úgy alázni, gyalázni, zsarolni és parázni, mint Hastings, ezt mindenki tudja a megyében, és azon túl is”. A bulikát a mészárszéken tartottuk, mint mindig. Nem is emlékszem, hogy mikor szoktunk oda. Talán H’Bony vetette fel annak idején, amikor Strongholdot valaki „véletlenül” elgázolta a kedvenc kombájnommal: csináljunk egyszer igazi vérfürdőt! Mindenesetre jó ötlet volt. A mészárszék remekül védhető, elég a szokásos őrség, a hangulat pedig garantált. Egy kisebb kád megtöltve jéggel és vodkával, a másik kád pedig tele meleg vérrel. Általában porított Turánium-csíkokkal és minigolffal is szórakoztatjuk magukat, miközben felteszünk egy válogatáslemezt a Péntek 13-tól.

Jól elvoltunk tehát, amíg Stanleynek meg nem csörrent a telefonja. Intett, hogy hangerő le, mert a Főni van a vonalban. Kihangosította a telót, és már hallgattuk is a szokásos kezdeti fröcsögést: mindenki hálátlan, mindenki a Főni ellensége, sőt: a családja a legnagyobb ellensége, senkiben sem bízhat, satöbbi, satöbbi. Stanley ekkor biztosította feltétlen szeretetéről, és hogy életével, valamint lelkiismeretével a végsőkig fogja őt szolgálni. A Főni erre szokás szerint megenyhült, negédesen agyondicsért minket, és fűt-fát összeígért nekünk. Aztán végre a lényegre tért: perceken belül megérkezik a mészárszékbe, mert nagy ötlete támadt.

Húha! A Főni jön! Még sosem tette tiszteletét a bulikon. Nagyjából összekaptuk és lemostuk magunkat, közben találgattunk, hogy mi lehet a hír. Tűzszünet a norwégokkal? A Turániummal van valami gond? Nem fizetnek a brexitek? Valamit meg kéne venni? Megint privatizálunk? Családi vállalkozásnak kell fedőcéget biztosítani? Törvényt kéne kitalálni? Valakit meg kell zsarolni? Valakit meg kell gyűlölni? Valamit meg kell szerezni? Vagy megint osztás van? Remélhetőleg nem személyesebb jellegű ügyről lesz szó…

“Jó napot, urak!” –  visszhangzott a köszönés a folyosón, ahol feltűnt Richanna bicegő alakja. Vidámnak látszott, de az ő esetében ez nem jelent semmit. “Nos, nincs sok időm. Elmondom, mit kell tennetek.”  – szólt. – “Az energiaszállítás még nincs a sqót közvagyon igaz védelmezőinek kezében, azaz a mi kezünkben.  Nyilván kívánatos, hogy ez a helyzet mielőbb megváltozzon. Mielőtt a Turánium-erőmű elkezd termelni, elő kell készítenünk a terepet arra, hogy a szállításból eredő haszon körünk egyik kiválasztott személyét gazdagítsa, és így magánvagyonként tovább tudja erősíteni a sqót lelkiismeretet, elhozni a Nirvánát, a Walhallát, a Mennyországot, vagy ami tetszik.”

“Csodálatos ötlet, főnök! Fantasztikus! Zseniális!” – pörgettük le mindnyájan a megszokott mantrát. Be voltunk szarva ettől a melótól.

“Kedves Stanley!”

“Állok szolgálatodra!” – biccentett a lord, és zavartan megigazgatta az állítólagos üvegszemét fedő kendőt. Persze valamennyien tudtuk, hogy rohadtul nincs is üvegszeme.

“Mint államtitkár tudod, mi a dolgod. Előkészítteted a törvényjavaslatot a Kibírósággal. Figyelmezteted a többieket, hogy mikor kell szavazni. Melegen ajánlom, hogy ezúttal az összes idióta időben legyen bent a Teremben. Jó H’Bony-m!”

“Jelen!” – H’Bony látszólag iszonyúan görbe háta mintha még iszonyúbban görbébbre hajlott volna.

“Találj valakiket, akiket egyöntetűen utálhatnak az emberek. A norwégellenes kampányunk kezd kifulladni. Aztán keress egy ősi mondát arról, hogy a sqótoknak egyszerűen a vérükben van a szállítás. Szólj az egyházi embereinknek is. Dr. Papolt George-nak inkább személyesen én teszek ajánlatot, hogy ágyazzon meg a lehetőségnek a Hivatalban. Utána a szokott módon privatizáljuk a SQVIR-t. Egyelőre csak ők szállítanak energiát, ugye? Ha véletlenül akadna még valami pici magáncég, azt majd dr. Papolt intézi. Először megfenyegeti őket büntetőeljárással, de persze lassan úgyis kirakjuk őket az egész üzletágból.” Richanna előkotorta oxigént és mást is pöfögő maszkját, szippantott egy mélyet, majd folytatta: “Végül: rád gondoltam, drága Hastingsem” – közölte visszafojtott hangon – “Te leszel a energiaszállító.”

Kivert a hideg veríték. Bambán meredtem előre, próbáltam változatlanul minél kifacsartabb helyzetben tartani a jobb karomat, és mint mindig, amikor újabb területet kapok meg a Főnitől, végigpergett előttem az életem.

Kollégium. Csajok. Erőszak. Hatalom. És igen, a krumpli, igen… Egyre több földem lett. Egyre több földem… Végül nekem lett a legtöbb, és nekem lett a legtöbb krumplim is. Aztán még több föld... Aztán az állatok. A mészárszékek... Érdekházasság. A körünk egyre szűkebb, de nekem egyre több jut mindenből. Egyre több… Egyre több… Jacht a brexit tengeren. A bulikák. A melók. A kétharmad...

Tudtam, hogy nem kéne, de mégis kiszaladt a számon: “Ez... Izé. Ez nagy megtiszteltetés számomra, de nem értek az energiaszállításhoz. Főleg csak krumplit vetek, állatot etetek, és… És persze szemem fényeként őrzöm a sqót nemzeti vagyont: a termőföldet. Ha kell, felverem az árakat. Ha kell, éheztetem a népet. Ha kell, primőrminőségű sqótikumokat viszek a lagzira. De energiaszállítás? Nem is tudom… Nem érdemlem meg.”

“Már hogyne érdemelnéd. Hálátlan kis takony!” – komorult el Richanna, miközben mélyen a szemembe nézett – “Aki krumplit szállít, az energiát is képes szállítani. Hamarosan kész az erőmű. Tedd, amit kell, vagy három darabba vágatlak szét, és disznók elé dobatom a két harmadodat, egyet pedig krumplis verembe ásatok el.” Újra szippantott a maszkból, majd enyhén krákogva hátat fordított nekünk. “De ne vedd ám sértésnek. Hisz’ tudod, hogy mindig kedveltelek.”

Bicegve távolodó alakja lassan olvadt bele a mészárszék folyosójának homályába.

Bejegyezte: Logan MacLess hivatásos írnok

 

Turánium-akták 2: Péntek 13

(A Brexit Titkosszolgálat jelentése Sqócia állapotairól. Szigorúan bizalmas.)

Az ősi sqót legendákban a Turánium a lélek köve. Az okkult tanok szerint segítségével kapcsolatba lehet lépni a szellemvilággal. Erre a sqót kalendáriumban mindig péntek tizenharmadika a legalkalmasabb nap, amikor a hiedelmek szerint a holtak és az élők világa a legközelebb kerül egymáshoz az éteri szférák mozgásának köszönhetően.

Persze mindannyian tudjuk, hogy napjainkban nem léteznek boszorkányok, és a modern tudomány eloszlatta a kísértetekbe, tündérekbe és egyéb mesebeli lényekbe vetett megalapozatlan hitet. A magukat felvilágosultnak tartó sqótok büszkék ugyan őseik élénk képzeletének szüleményeire, de tartózkodnak tőle, hogy bedőljenek a középkorból fennmaradt ostoba babonáknak.

A szórakozatóiparban azonban a mai napig nagy sikerrel dolgozzák fel a sqót folklór e vadhajtásait, mivel számos deviáns szokásokat ápoló csoport, úgynevezett szubkultúra kedvelt témái. Elsősorban a könnyűzenében jelennek meg az okkult motívumok, az úgynevezett földalatti zenekarok gyakran reprezentálják őket nevükben vagy megjelenésükben.

A közízlés nagyfokú romlásának biztos jele, hogy a Péntek 13 nevű zenekar az utóbbi évek során viszonylagos népszerűségre tett szert a polgári lakosság körében. A megbotránkoztató viselkedésű zenészek önmagukban is könnyedén a kárára válhatnak a közerkölcsnek, azonban a jelentések szerint megmagyarázhatatlan jelenségek, bizarr események köthetőek a működésükhöz. A rajongók közé beépült ügynökünk több ízben számolt be béka- és denevéresőről, levegőben megjelenő lidércfényekről, indokolatlanul terjengő sültkolbász illatról, derült égből villámcsapásról, közúti balesetről zsákutcában, a közönség soraiban titokzatos módon megjelenő gabonakörökről, valamint rendszerellenes jelmondatokat kántáló bokrokról a WC környékén.

A sqót törvények szerint a zenekar felbukkanásakor a helyi hatóságokat azonnal értesíteni kell, hogy tartsák őket állandó megfigyelés alatt, ennek ellenére tudomásunk van arról, hogy a Péntek 13-nak a legmagasabb főúri körökben is szép számmal akadnak elvakult rajongói.

Állítólag maga Real király is hét lakat alatt őriz egy megfakult, dedikált koncertplakátot.

Feljegyezte: Anthony of Susnya operatív tiszt

 

Hőstörténet

Turániumártalomcsökkentési laboratórium, 472-es interjú,

1997 március 8.                                  

Sziasztok, Dínó vagyok, legalábbis, ami maradt belőle, Turánium-függő. Most persze mindjárt a szavamba vágnátok, ha nem bújtam volna el, hogy a Turánium nem tesz függővé. Haver, jó lesz, ha kicsit körbenéztek, mer’ az egész rohadt ország nem más, mint egy nagy Turánium-függés, Turánium- identitás és persze Turánium-identitáspolitika, mely utóbbi kettőtől külön is függhettek, ha már jól belejöttetek a függésbe. Na, adj egy kicsit abból a Turánium-inhalátorból, légyszi, csak egy szippantást és folytatom. Kösz.

Régebben én is a földfelszínen éltem Sqócia boldogabbik partjainál, már úgy-ahogy éltem, mert persze engem is állandóan kínzott a nemzeti depresszió, ami egyrészt jó, mert érzem, hogy sqót vagyok, mársrészt nem olyan jó, mert mindenkivel csak temetésen találkoztunk, vagy búcsúztattuk elvonóra, vagy megünnepeltük, hogy szabadult, de aztán két héttel később végül mégis a temetésére gyűltünk össze, és így tovább, addig-addig, hogy már kimondani is szinte hazaárulás, de úgy döntöttem, átruccanok Norwégiába.

Már a tengerre szállásomkor vidám gondolatok jártak a fejemben, például derűsen felkacagtam azon, hogyan lehet egy várost Oszlónak hívni, aztán rájöttem, hogy az Svágországban van, mire még vidámabb lettem, hogy nem kell odamennem, és éppen kutatni kezdtem az agyamban egy városnév után, ami Norwégiában található, hamar fel is adtam (nem vagyok én néprajzkutató, kuncogtam elégedetten), és csak a ízléstelen rénszarvasos pulcsik jutottak eszembe, meg az, hogy a sqótkocka mennyivel szebb és jobban is áll, hát összébb húztam magamon a sqótkockás malaclopót, fejembe nyomtam a füles-sapkám, és valami harapnivaló után néztem. A hajókonyha felé csoszogtam, jobbra-balra tekintgetve, hogy nehogy ismerősbe botoljak, miközben a norvégok és sqótok közötti tulajdonviszonyokat óhajtom átrendezni a szerencsétlen valutabeli különbségeket illetőleg – ugyanis a pazarló, könnyelmű norwégok aranytallért pengetnek ki, mi pedig rézgarast. Mondanom sem kell ugye, hogy ez a sqótok különleges leleményén kívül, hiszen úgyis ugyanarra használjuk, még nagyfokú felelősségvállalásunkra is utal, úgyhogy ilyesféle magasztos nemzeti érzésekkel telve csentem el két guriga sajtot, némi heringet, egy kis káposztával párolt krumplit a hozzá való kolbászkákkal (csak az íze végett), meg egy kis hazai ökörfaggyúpudingot, ami nem való az ilyen halpofájú norwégok gyomrába. Vidámabban szemléltem a tarajos hullámokat, mint valaha, és noha akkor ezt még teli hasamnak, a tenger illatának és a környezetváltozásnak tudtam be, valójában akkor éreztem meg először a Turánium hiányát, ami későbbi életemben még a szerelemnél, sőt, a hazámnál is fontosabb lett, mármint a hiány, de ne szaladjunk előre, mert korábban, jüval mindezek előtt kiépítettem egy meglehetősen jövedelmező csempész egzisztenciát. Amikor már zavaróan nagy ismertségre tettem szert a partvidéken, rájöttem, hogy mielőbb be kell fejeznem vállalkozásomat, ha nem szeretnék börtönbe kerülni azért, mert sqót testvéreim norwég szeméttel mérgezem (mely szemetet igazán csak szívjóságból és a hazaút üzemanyag-költségének megtérítése okán, egyedi megrendelésre szállítottam).

Van még benne, csak fel kell rázni, add már ide, ha mondom. Nem érted! Nincs súlya, barom, atomméretű, ezt mondta a Turán Doki később, mármint azt, hogy barom, azt én mondom! Hiszen éppen ez volt a gond, ha engednél eljutni odáig. A Turcsi Lite dobozosból adnál egy kortyot? Kösz.

Ekkorra a depressziómat a létező legjobb terapeuták kezelték, és egyik orvosommal, bizonyos Niamh doktornővel gyengéd érzelmek ébredeztek bennünk egymás iránt. Niamh kezét mindössze néhány tízezer aranytallérba került volna megszerezni, és ha bölcs atyja nem szabta volna ezt a feltételét a lányával köttetendő frigy feltételéül, előrelátóan kifizettetve a vőlegénnyel a hozományt kamatostul, soha meg nem érthetnők, miért volt ez a sqót virágszál még hajadon, amikor találkoztunk. Niamh hozta az első speciális melómat. Ő, mondanom sem kell, a legbelső körhöz tartozott, így azonnal érthető, hogy miért ragaszkodik annyira a hozomány előre kifizettetéséhez még egy évtizeddel az említett bölcs atya halála után is. Szerelmem egy titokzatos csomagot küldetett a kikötőbe azzal a különös utasítással, hogy tegyek úgy, mintha elhagynám Norwégia felé a kikötőt, de valójában kanyarodjak vissza északkelet felé a parton egy 70 mérfölddel távolabbi kikötő felé, ahol a csomagot egy gurulós bőrönddel feltűnés nélkül szállítsam a lehető leggyorsabb taxin egy laboratóriumba, ahol a világhírű Turán Doktor dolgozik, akiről akkor még semmit sem hallottam, különben elég jövedelmező üzletet köthettem volna a halála után a szállítóleveléről sokszorosított hamis autogrammal, de sajnos ezt a lehetőséget elszalasztottam. Felszabadultam a depresszió szorításából az örömteli felismerés nyomán, hogy Niamh szeret, különben miért is hozott volna ilyen jól fizető szállítmányt, nyilvánvalóan megesett rajtam az a jóságos szíve és úgy gondolta, segít a tízezer aranytallér előteremtésében.

A taxitársaság természetesen foglalt volt, Niamh nyilván szintén nem vette fel, ezért véletlenül pozdorjává esett szét a telefonfülke, amikor gyengéden leszakítottam a készüléket a póznáról, és finoman bele találtam verni egy fémcölöpbe, amely, el kell ismerjem, hogy a legjobb minőségű sqót tuskó volt, amit egy kikötőben csak találni lehet.

Sporttevékenységem megelégelve hamarjában úgy döntöttem, megtépázott idegeim whiskeyben fogom pácolni a legközelebbi, a Kancsal Macskához címzett műintézményben.

Olyan korán volt, hogy az úri társaság még mindig nem futott be, amikor én már a wc-ben a sokadik whiskeymtől szabadultam meg, egy kecses sasszéval zárva folyó ügyeimet, ami a papírpazarlás nélküli cseppmentesítést segítette volna elő, ha nem próbálkozott volna Macska, a csapos és tulaj a víz nélküli felmosással ennek előtte, amitől a padló annyira csúszott, hogy komolyan felmerült bennem, Macska talán valódi alternatívát kísérletezett ki a műjég megspórolására a következő téli játékokra, de ezt már csak a földön fekve suhant át az agyamon a wc mennyezetére meredve, és azt fontolgatva, hogy vajon mi az a puha, aminek a fejem csapódott a kövezet helyett. Iszonyodva tapogattam ki a gurulós bőrönd romjait magam alatt. A hirtelen támadt kétségbeesés maga alá temetett. Tudtam, hogy Niamh ezek után már csak egy elérhetetlen álom marad, hogy az egyetlen, amit tennem kellett volna a KIEMELTEN TÖRÉKENY feliratú csomaggal az, hogy biztonságban leszállítom néhány mérföldnyire, hogy vége mindennek és kizárt, hogy nem sérült meg az áru. Úgy éreztem, hogy egy összefacsarodott taknyos papírzsebkendő a szívem, ráadásul hirtelen eszelős fényben ragyogott fel a vécé, vészjósló hörgéssel bekapcsolt az összes kézszárító, még a kocsma megnyitása óta néma ajtócsengő is diadalmasan felvijjogott, én pedig úgy éreztem, mintha vákuummal szívnák ki belőlem a papírzsepit szívestül, mindenestül, amíg nem maradt bennem más, csak a szomorúság hűlt helye.

Tudtátok, hogy a szomorúság hiánya nem boldogság? Én egészen addig az estéig nem tudtam, utána pedig már nem voltam ura a tetteimnek. Nincs már benne, tudtam, hogy egyszer eljön ez is, nem tudom, meddig bírom nélküle. Jegyzeteljetek csak, nézzétek meg a jó öreg Dínót, ahogy magányosan feloldódik a saját nyálában. Hehhe. Nevessetek már. Kösz.

Így elmondva összeszedettnek tűnhetek, de akkor belém fagyott a káromkodás is, így a vakító fényben némán kezdtem el átkutatni a bőrönd romjait, kirángattam az összelapult dobozt, amelyben egy kisebb doboz volt, abban egy összefacsarodott pasztillát vettem észre, valamilyen könnyű fémből, amit még sosem láttam és aminek a belseje hunyorgó zöld színben világított. A csengő először nyekeregni kezdett, majd elhallgatott, a szárítók kifulladtak és a villany is elaludt, én pedig feleszmélve felmarkoltam a pasztillát és a zsebembe gyűrtem, mert eszembe jutott, hogy hátha ki tudom pofozni és akkor valahogy megúszhatom a felelősségre vonást. A tükörben a zöld csillanásra nem figyeltem fel. Kifelé a kocsmából megláttam Macskát, aki a pultba kapaszkodva elmélyülten bámulta a sörcsapot és mosolygott rá, valahogy kicsit feszélyezve éreztem magam, amiért nem fogadta a köszönésemet, de arra mondjuk nem esküdnék meg, hogy nyáladzott is.

Kizárt, hogy nyáladzott volna, az bőven a harmadik fázisos tünet csoport része -súgta az egyik medika a többieknek. -Most elfelejtettem, kösz. -mordult rá bosszúsan Dínó.

A laboratórium amúgy a legbiztonságosabb hatású betontömb volt, amit valaha láttam, kecses, mint egy tirannoszaurusz bütykös lába, már amennyiben az őshüllők viseltek szögesdrótból bokazoknit. Egyből szorongani kezdtem – ez már csak ilyen sqót dolog –, hogy mitől védik ennyire az épületet, hogy a fölém magasodó szürkeségben még a lőrések is barátságosan hunyorogtak, már persze ha egy tirannoszaurusz bütykös lábán hunyorgó lőrések esetében ez egyáltalán lehetséges. Nem kellett csengetnem, mert már a fal tövéhez érve láttam, hogy a kamerák minden mozdulatomat követik, amíg a kapuhoz nem jutok, amely rögtön kinyílt a közeledésemre. Egy szürke, kihalt és elég nyomasztó folyosón találtam magam, ahol pattogó hangon utasítottak a hangszórókból, hogy kövessem a felvillanó nyilakat a szisszenve megnyíló zsilip felé.

Gyerekkorom óta nem kedvelem a zsilipeket, az utasításokat még kevésbé, így helyet foglaltam a folyosón arra várva, hogy a pattogó hangú valaki odajöjjön és elintézzük az anyagiakat. Sok idő telt el így, nem mondhatnám, hogy kényelemben, mert a hangszóró túloldalán lévő személy egyre erősebb és aggodalmasabb külföldi akcentussal bizonygatta, hogy a zsilipben lévő szűrőberendezésen át kell haladnom, különben nem léphetek be az épületbe, hiába magyaráztam neki, hogy részemről ez egyáltalán nem akadálya annak, hogy megkapjam a fizetséget a szállításért, addig-addig, hogy a zsilipen keresztül beözönlött egy kisebb, tucatnyi tagból álló csapat vegyvédelmi kezeslábasban, akik megragadtak és se szó, se beszéd, vonszolni kezdtek a zsilip felé. Teljes erőmből rúgkapáltam és közben a migráncs anyjukat szidtam, aki biztosan nem fizetett adót a szolgáltatásaiért, mert tisztességes sqót üzletemberrel ilyet tenni semmilyen körülmények között nem illik, de azok kíméletlenül hasbarúgtak és hátracsavarták a karomat, irtózatosan fájt, és nagyon kétségbe is estem, és szinte azonnal sziszegve ugrottak is hátra, mert szikrázni kezdtek az övükön az adó-vevők, a villany fénye pedig megint reflektor erősségűre növekedett. Akkor nem gondolkoztam azon, hogy ez mit jelent, azt hiszem, egyszerűen ki akartam jutni és rohanni kezdtem egyenesen előre, vesztemre rossz irányba, az épület belseje felé, egyenesen Turán Doki markába, akit ti nálam sokkal, de sokkal nyájasabbnak ismertek. Az ajtók a folyosókon egymás után tárultak fel, mintha egy láthatatlan erőtér vett volna körül és rémülettől fakó arcú köpenyesek fogták menekülőre, amint megláttak. Utánavetettem magam az egyiküknek, és megragadtam a karját,

-Rád emlékeztetett -vigyorgott a medikára zölden ragyogó szemekkel Dínó, mire az sietve hátrébb lépett.

mert tudtam, hogy szükségem lesz valakire, aki ismeri az épületet, ha ki akarok jutni én pedig nagyon ki akartam. Ahogy hozzáértem a csajhoz, az azonnal zokogni kezdett és most már a zsebem felől, a pasztillából is megéreztem egy furcsa bizsergést, mondanom sem kell, hogy lámpa fel, riasztó be, ajtó ki, szokásos, csak most a zokogó csajt is láttam, ahogy elernyednek az arcvonásai és elködösül a tekintete. Megráztam, hogy magához térjen és végre futni kezdjünk de ő nem összpontosított az arcomra, helyette lassan elvigyorodott. -Egész jó… -mondta. Szedd össze magad! -kiabáltam, de ő csak meredt valahova a vállam fölé és szép lassan lecsúszott a fal tövébe. Még próbáltam rázni és kérdezgetni kicsit, de semmire sem válaszolt. Ott kellett hagynom. Egy olyan folyosón álltam, aminek a végén egy dupla szárnyú, párnázott ajtó állt. Ez az ajtó nem nyílt ki a közeledésemre. Rázni kezdtem a kilincset. Jó ötletnek tűnt dörömbölni is. A Doki persze benn röhögött.

Végre kattant a zár és én valósággal bezuhantam a Doki irodájába. Az íróasztal mögötti szennyeskupac megigazította a szemüvegét és cigaretta után kotorászotta fiókban. -Kérsz valamit inni, vagy azonnal a tárgyra térjünk? -mutatott a falat beborító, pasztillákkal teli orvosságos üvegektől roskadozó polcokra Turán Doki. A tükörre meredtem a doktor mellett és megláttam magam, a szemem zöld fényben izzott és szikrák pattogtak rólam.
-Aki kíváncsi, hamar beledöglik - közölte társalgási hangnemben. - te napokon belül meghalsz, mondta nekem, - ha nem jutsz egyre növekvő mennyiségű Turániumhoz - láthatóan élvezettel ejtette ki a szót, a T- betűt pökhendien megnyomva, hát ennyi öröme maradt a vénembernek legalább utolsó perceiben, a saját nevét emlegetni, gondoltam, mert én még ilyen dühös, mint halálomban, életemben nem voltam soha, de azért azt hagytam, hogy az utolsó cigijét elszívja.

Egy szó mint száz, én vagyok a ti nemzeti hősötök, a legsqótabb sqót, és igazán megköszönhetnétek, haver, hogy végül kinyírtam Turánt, már ha egy igazi sqót leturánozhatja a Dokit gyilkosság esetén, amúgy meg engem már rohadtul nem érdekel a Turánium titka, Ti viszont, akiket igen, gyávák vagytok még ahoz is, hogy megkérdezzétek tőle a titkát, engem nem érdekel, nekem bőven elég belőle annyi, amennyit tudok, hogy minél messzebb vagyok Sqóciától, annál boldogabb vagyok, és minél tovább nem jutok Turániumhoz, annál gyorsabban válnak cseppfolyóssá a szerveim, márpedig nem jutok, mert áram fejlesztésre sokkal jövedelmezőbb használni, mint egy magamfajta hős mutáns életét megmenteni vele, különben is, minek etessenek, ha úgyis újra megéhezem, szóval jobb is, hogy magával vitte a Doki azt az adócsaló titkát! -most már ordított,és vérben forgó szemekkel meredt rájuk - És nektek van pofátok azt kérdezni, hogy ezek után kérdezgettem-e a titkáról?  Mindent tönkretett a rohadt pasztilláival! -emelkedett fel Dínó haragosan és utoljára, zölden villámló szemmel, és indult ragyogva rogyadozó léptekkel a szétrebbenő kutatók felé, kezében a Turcsi Lite dobozából hasított tőrrel hadonászva, mint egy késes jedi harcos, és noha Dínó mindent megtett, hogy ez ne így legyen, mert végig azt kiabálta, hogy ő csak ki akar jutni, mégis ő lett az utolsó sqót hős, igazán kár a szerk. szerint, hogy az interjú adatait 20 évre titkosították, miután a biztonságiak leszedték Dínót.

Ellenjegyezte: Hyrrokkin McDeath

 

A Kis Sqót Krónika (töredék)

...mielőtt a sajnálatos események bekövetkeztek, különösen sok dolga akadt a megyei békebírónak. Tízezer tárgyalást folytatott le felségsértési, Turánium-sértési, hazaárulási és egyéb perekben, amelyek kilencezer esetben kivégzéssel, kilencszáz esetben fegyházzal, kilencvenkilenc esetben pedig enyhébb büntetéssel végződtek. Egy ízben felmentő ítélet született, mivel a vádlott már a tárgyalás közben tragikus hirtelenséggel elhunyt.

A tanúk elmondása szerint Lord Hapták békebíró a különös történések napján is szokásos következetességével vezényelte le a pereket. Éhhalálra ítélte Tudjukki lordgenerális egyik katonáját, mert az nem lépett a többiekkel egyszerre. Lefejeztette Richanna gróf egyik alkalmazottját, mivel kiderült: az illető csak színlelte, hogy sziámi ikerpár. Kerékbe törette Real király egyik udvaroncát, aki ősz szálat vélt felfedezni az uralkodó szakállában, ráadásul azt merte mondani: milyen kár, hogy felhő úszott a nap elé.

A bajok feltehetően akkor kezdődtek, amikor Lord Hapták dolga végeztével hazaindult a bíróság épületéből. Épp akkor haladt el az utcán Goneril hercegnő protonizált motorokból és háromfejű lovakból álló konvoja. A békebíró életében először és utoljára pillantotta meg a nemes hölgyet, aki pont e végzetes másodpercben lesett ki krómozott sqótkockás hintójának ablakán.

Amikor hazatért, Lord Hapták közölte családtagjaival: olthatatlan és szenvedélyes szerelembe esett Gonerillel. Amikor megpillantotta a hercegnőt a hintóablakban, mintha megállt volna az idő: csilingelő kacajokat, érzéki suttogást hallott, s ezernyi színben ragyogó, áttetsző, tündéri teremtmények táncolták körül. Amint a bűbájos alakok tovaszökkelltek, s a konvoj tovatűnt, a békebíró keblében már csillapíthatatlanul dúltak a gyengéd érzelmek.

Kijelentette, hogy most azonnal elhagyja családját, s a királyi palotába rohanva megkéri Goneril hercegnő kezét.

A halálra rémült rokonok biztosak voltak benne, hogy Lord Hapták nem szerelembe esett, hanem az őrület feneketlen kútjába. Ennek ellenére próbálták meggyőzni: tündérek nem léteznek, álmodta csupán az egészet, s egyébként is: a jóságos és jóvágású Real király állítólag mostanában készül kiházasítani a lányait, de a békebíró bizonyosan nem tartozik a férjjelöltek közé.

Csak rontottak a helyzeten. Lord Hapták őrjöngött. Elviselhetetlen gondolat, hogy Gonerilt összeházasítják valamelyik undorító udvari talpnyalóval! Hogy képzelik? Lady Seytont csinálnak e törékeny csodalényből? Vagy Lady Glostert? Netán Lady Tudjukkit? Lady Hapták helyett? Kiragadott egy méregzöld színben foszforeszkáló rózsát az egyik vázából, és összefüggéstelenül motyogva elviharzott.

Arra, hogy mi történt vele az otthona és a királyi palota közötti ködös úton, nincsenek szemtanúk. Mindenesetre mire a díszes kapuhoz ért, már teljesen kivetkőzött magából. Arról hadovált, hogy Gonerilt jött megszabadítani gonosz lelkek karmaitól, és hogy rettegjenek, mert ő maga a tündérek nagyhatalmú királya. Felszólította Realt, hogy bújjon elő, és küzdjön meg vele, mint uralkodó az uralkodóval. Dúlt haja alatt eszelős szemgolyók forogtak, a méregzöld rózsával pedig vívómozdulatokat tett a kapunál posztoló katonák felé.

Azóta sem derült fény az úgynevezett Tündérkirály-lázadás valódi okára. Az őrök egy szót sem értettek abból az ordítozásból, amelyet Lord Hapták békebíró csapott, miközben agyonverték, hogy végre átkutathassák a zsebeit…

Lejegyezte: Harapófogú Derrik Tonald

 

A Turánium titka

Apám szerint a legfontosabb. Az ő nézete szerint ezen mérhető le a jellem. „A nagyság titka!” – mondogatta mindig, amikor a diszkrécióról beszélt. „Egy nagy ember diszkrét! Az indiszkréció, fiam, azt jelenti” – és itt mindig úgy tett, mintha elfelejtette volna, hogy ezt már százszor kifejtette – „hogy a másik ember szabadságába avatkozok bele. Diszkrét országokban, például Brexitföldön, az emberek tudják, hogy milyen lelki inzultusok nélkül élni. De Sqóciában? Itt a tanárok felbontják a diákok szerelmes levelét! Hangosan felolvassák! Ha itt a királyné felvarratja az arcát, arról a nép előbb szerez tudomást, mint maga a király!”

Még nem tudtam, mi az az arcfelvarrás, de már tudtam, mi a diszkréció. Apám később kifejtette, hogy Sqóciát a férfiak irányítják a Hatalom Körein keresztül. A Hatalom Körei a diszkréción alapulnak. Minél jobban tartani tudod a szád, annál szebb jövő áll előtted. Kéz kezet mos. A legvirágzóbb üzleti kapcsolat: amikor mindketten tudtok valamit a másikról, ami kínos lenne, ha kiderülne.

Ekkoriban tizennégy-tizenöt éves lehettem, és az üzlet is érdekelt, de még jobban érdekelt, hogy hol találok olyan Köröket, amelyekben lányok is forognak. Apám nevetett, és azt mondta: „Abban az ügyben nem aggódom, elboldogulsz majd a tanácsaim nélkül is.” És ahogyan ezen nevetett, az valahogy megnyugtató volt. Igaza lett, elboldogultam a lányokkal, kár, hogy soha többé nem érintkezhetek velük – ha jól értem, amit a doki mond.

Néha arra gondolok, hogy jobb lett volna meghalni. Nem mintha lenne bátorságom az öngyilkossághoz, nem ilyesmiben gondolkodom. Öngyilkosságon eleve csak élő gondolkodhat, és én csöppet sem érzem magam élőnek. De a diszkréció! Hogy apám mániájával kerülök szembe, pont most? Csak nem mégis a vég jött el? Én magam leszek indiszkrét? Nem elég, hogy a baleset miatt csak vegyvédelmi ruhában lehet majd velem érintkezni, és hogy az élettartamom bizonytalan, most mindezt még MAGAMBAN IS KELL TARTANOM? Mit tenne apám? Nála jobban senki nem szereti a sqót népet. Apám úgy szereti a sqót népet, mint anyám őt. Vagy már majdnem úgy. De ha indiszkréciót kellene elkövetnie a sqót népért, vajon megtenné? Soha nem gondolkodtam azon, hogy miért ilyen fontos ez neki.

Talán látta a jövőt, és tudta, hogy egy napon meghibásodik a TURÁN 1-es. Talán tudta, hogy a fiacskáját fogják beküldeni: emelje le a hőrudakat a hűtővíztartály zárósipkájáról, hogy az evakuálást egyáltalán el lehessen kezdeni. Oké, én jelentkeztem: megyek. De egyáltalán nem akartam menni. Világéletemben lenéztem a hősöket és a hősködőket. Az önfeláldozásra való természetes hajlamom minimálisnak sem mondható. Ám sajnos csak négyen voltunk, akik átláttuk a helyzetet, és a többieket ismerve, nos, maradjunk annyiban, hogy talán a Juszuf bemászott volna. ha én még hezitálok, de a Juszuf annyira be volt szarva, hogy leverte volna hőrudat, bele a tartályba, és akkor most nem beszélgetnénk. Azért beszélgetni még tudok. Szeretek.

És akkor itt is vagyunk a lényegnél, hogy miért mondom ezt, és miért pont neked. Rólad tudom, hogy diszkrét vagy. Ez volt az első benyomásom, amikor találkoztunk: igen, ez egy diszkrét ember! Erről beszélt apám! Erre gondoltam, amikor először megláttalak. Emlékszem, mert abban az évben az első melegebb nap volt. Hosszú, sötét és gonosz tél után az első napsütés napján találkoztunk, és bár később – akár döntő kérdésekben – gyakran eltért a véleményünk, most a segítségedet kérem! Hallgasd meg, amit a balesetről még tudok, és amit a szerződés szerint, amelyet aláírtunk – te is aláírtad –, nem mesélhetek el neked, de mégis hallgasd meg, és őrizd a titkot, ne áruld el senkinek. Mert ha kiderül, akkor itt minden lángokban áll majd, és ha itt, ahol minden kő alatt Turánium lapul, minden lángra lobban, akkor új világatlaszokat kell majd nyomtatni, fekete borítóval!

Megígéred, hogy senkinek nem árulod el? Nem elég ígérgetni, mint valami ószövetségi próféta, itt esküdni kell, ugye megértesz? Régen ilyenkor vérszerződést kötöttek, ám ezt jelen helyzetben nem várhatom el tőled, hiszen a vérem maradandó károsodást okoz.

Mielőtt belekezdek, mégis kérnék még valamit. Meggondoltam magam egy bizonyos ügyben.

Rájöttem, hogy ha már te is tudod majd, amit én, akkor rám nem lesz szüksége Sqóciának, tehát elmehetek innen. No nem Brexitföldre mennék, csak annyi, hogy mégse várnám meg, amíg krokodilbőrőssé aszalódik a testem, és szikkadt szerveim kilukasztják elvékonyodott bőrömet. Bocsánat, hogy ilyen részletesen leírom, de napok óta ilyen képeket nézegetek, szeretném látni, hogy nagyjából hogyan nézek majd ki, ha mégis túlélem az első hetet. Agyamra megyek ezzel, komolyan, mint egy csitri, aki egész nap a tükörben bámulja magát. Arra a kis időre már nem mindegy, hogy hogy nézek ki? Tehát annyit kérnék: miután elmondtam a titkot, ölj meg. Vagy ez túl nagy kérés? Vedd úgy, hogy a Turánium ölt meg, te csak meggyógyítasz egy beteg kísértetet. Nekem a vallásom tiltja, hogy öngyilkos legyek, de ha más csinálja, akkor rendben van, és őszintén szólva nincs sok kedvem így élni.

Miután elmondtam a titkot, érteni fogod, hogy mekkora veszélyforrás minden egyes új ember, aki tud róla. Ha már ismered, akkor te is érteni fogod: ha ketten tudják, túl sokan tudják! Én nem bírom magamban tartani, ezért mondom el! Utána viszont gyilkolj meg, hogy egy embernél több ne ismerhesse az igazságot.

Mi? Hogy szívesen meghallgatsz, de a piszkos munkát végezzem én? Jaj, ne. Ettől féltem, hogy ezt mondod majd.

Mástól ilyet nem merek kérni, és másnak nem árulnám el a titkot, de nem akarom magammal vinni a sírba. Ha senki nem tud róla, az még nagyobb tragédia, mintha mindenki megtudná! Ne könyörületből ölj meg, hanem hazaszeretetből! Gondolj arra: megmentheted Sqóciát, ha vállalod ezt az apró kellemetlenséget, hogy elteszel láb alól egy régi barátot. Tulajdonképpen nem is vagyunk barátok a szó klasszikus értelmében, hisz’ alig ismerjük egymást, ha azt a hét évet is beleszámoljuk, amikor egyáltalán nem találkoztunk.

Nézd ezt, fogd meg! Oké, nem kényszerítelek, nem kell elsütni, csak nézd meg legalább. Látod, készültem, mindent elintéztem. Megbeszéltem a pappal, hogy ha más süti el, az senkit nem terhel, az az angyalok ajándéka. Brexitföldön eutanáziának hívják, és orvosok csinálják, ezért mondom, hogy te tulajdonképpen gyógyító vagy, akinek a fülébe súgnám a betegség okát.

Soha nem tennél ilyet? Mármint mit? Nem segítenél egy barátnak? Jó, akkor havernak?

De mondom, hogy ez nem gyilkosság, a te szempontodból ez segítség, bizalmi dolog, mintha utolsó kívánságot teljesítenél!

Akkor se?

Akkor se, ha azt mondom, hogy annak a bizonyos hét évnek a során, amíg mi ketten nem találkoztunk, én azért találkozgattam néha a feleségeddel?

Na, akkor mégis megteszed? Lelősz végre?

De most mi a baj? Így már meg sem hallgatod előbb a Turánium titkát?

Egy életre megjegyezte: Nosferatu.

Béke poraira.

 

 

Grafika: Kertész Luca